Et in Arcadia ego.
Árkádia a rétek és mezők országa a görög mitológiában, a letűnt aranykor, amelyben az ember még harmóniában élt a természettel, és ahol a múzsák is otthonra leltek. Árkádiában élt Pán isten, a nimfákkal és driádokkal, ez volt az érintetlen, vad erdők földje. Árkádia a civilizációtól mentes világot jelképezte a görögök, majd később a reneszánsz és a romantika alkotói számára egyaránt.
Les Mondes Engloutis
A generációm számára Arkádia az „Elsüllyedt világok” pusztuló városa, amelynek haldoklik a napja. Talán az első mese volt ez, amit fenntarthatóságról, környezeti felelősségvállalásról, kultúrákról és civilizációkról vetítettek a ’80-as évek végén, egészen különleges képi világgal. Aki gyerekként látta, máig emlékszik különleges, misztikus hangulatára.
Arcadia Darell
Egy másik kor, egy másik mese. Arcadia ezúttal nem város, hanem egy nyughatatlan tinédzser lány, akit érdekelnek az univerzum titkai. Az univerzum esetében pedig nem más, mint Isaac Asimov Alapítványának a világa, ennek a páratlanul zseniális, megrázó és elgondolkodtató regényfolyamnak a színhelye.
De Arcitectura
Mert ha a városokat meg akarjuk érteni, akkor kicsit meg kell tanulni az építészek nyelvét is érteni. És gondolkodni kell épületekben és épületekről, építésről, rombolásról, újjáépítésről, és egyre inkább, leginkább átépítésről. És még inkább gondolkodni kell mindenről, ami az épületek között van. Utcákról, terekről, parkokról. Piacokról. Játszóterekről. Vízpartokról. Parkolókból átalakított ad hoc kis zöld szigetekről. Pocsolyákról, méhlegelőkről, lepkekertekről. Mert ott zajlik az élet, a köztes terekben. A város élete. És az, hogy milyen ez az élet, nagyonis meghatározza azt, hogy milyen a mi életünk a városban.
Archeologia
Rómáról mondta egyszer egy idegenvezető: olyan, mint a lasagna.
Minden város olyan, mint a lasagna.
A felszínen és a felszín alatt sokezer évnyi múlt rétegződik.
De – ismét Calvinot idézve – „a város nem beszél múltjáról, magába zárja, mint tenyérvonalait a kéz, felrajzolva az utcák hajlatába, az ablakok rácsaira, a lépcsők korlátaiara, a villámhárítók antennáira, a zászlók rúdjára, minden vonalat át- meg átszelnek a még újabb karcolások, fűrészenyomok, vésetek, vonalkák.”
A város önmaga múzeuma, azzal a különbséggel, hogy mélyrétegei nem halottak, nem csupán ősi romokban és térképeken élnek tovább, de máig meghatároznak minket is.
A görögök tudták.
És vajon mennyivel lesznek sikeresebbek azok a városok, amiket ma big data alapú adathalmazokra, mindent behálózó, emberi beavatkozás nélkül egymással kommunikáló gépekre, „okosnak” nevezett technológiákra építve próbálnak eladni nekünk high-tech óriások, valamiféle következő delíriumként?