Fáramászás, csatangolás, bringázás. Horzsolások, plezúrok, kisebb-nagyobb összetűzések más gyerekekkel, győzelmek és vereségek – minden gyerek számára alapvető gyerekkori élmények voltak ezek, legalábbis a kétezres éveket megelőzően.
Haidt 5 olyan élményt azonosít, amit egy gyereknek mindenképp meg kell élnie, bizonyos mértékben megtapasztalnia, és megtanulni uralni, legyőzni ahhoz, hogy megfelelő autonómiára tegyen szert a saját teste felett. Ezek:
- Magasság – például fára mászás, mászókára mászás – megtapasztalni a világot más szemszögből és legyőzni a magasságtól való félelmet.
- Sebesség – például hintázás, bringázás – megtapasztalni, hogy a test hogyan gyorsul, legyőzni a sebességtől való félelmet.
- Elemek – tipikusan a tűzzel való játék- megtapasztalni a tűz jelenségét, megismerni a természetét, veszélyeit.
- Kisebb verekedések és sérülések – megtapasztalni a saját testének fizikai működését, erejét és korlátait. Megtapasztalni az emberi kapcsolatok működésének természetét.
- Elveszni, eltévedni – megtapasztalni a világban való egyedüli navigáció, közlekedés képességét, magabiztosságra szert tenni, legyőzni az ismeretlentől való félelmet.
Természetesen minden fenti tapasztalás akkor jó, ha mérsékelten kockázatos. Nyilvánvalóan nem maradandó törésekről, hanem horzsolásokról beszélünk. Nem égési sérülésekről, hanem arról, hogy picit megsüt a forró tepsi. Nem egymással fegyverekkel bandaháborút vívó tinédzserekről, hanem néhány – mindannyiunk által megélt – erőpróbáról. Nem olyan szintű eltűnésről, hogy már a rendőrség keres, hanem arról a bizonytalanságról, hogy néhány percig nem tudom, merre is menjek, hová forduljak, mert nincs ott Anyu-Apu, aki megmondja. Mindezen élmények megszerzésével a gyerekek olyan, fokozatosan növekvő magabiztosságra és autonómiára tesznek szert, amivel később sem lesznek elveszettek, a szó konkrét és átvitt értelmében sem.
De az okostelefonok képernyője – akármi is fut rajta – ezen élmények egyikét sem tudja biztosítani.
Mást azonban nagyon is, olyasmit, amire nekik egyáltalán nincs, illetve nem ebben a formában van szükségük.
Kétféle motiváció létezik minden ember számára – állítja Haidt: kiemelkedni, kitűnni a tömegből, és közösségben lenni, tartozni valakikhez. Mindkét motiváció minden ember számára fontos, egyénenként változik, mennyire. Az viszont az író szerint megfigyelhető, hogy gyerekkorban a fiúk tendenciózusan inkább kitűnni vágynak, a lányok inkább kapcsolódni (ismételten jelzem: egyénenként nagyon változó módon és mértékben). Ezért van az, hogy az okostelefonok más-más funkciói máshogy érintik a nemeket.
A lányok gyerekkorát elsősorban a közösségi média, azon belül is főleg a vizuális tartalmakat nyújtó oldalak, a Z-generáció esetén kiemelten az Instagram (és később a Tik-Tok) borítja meg. Részben azért, mert ezek az oldalak utánozhatatlan ideálokat és megvalósíthatatlan mintákat közvetítenek, részben, mert a cyberbullying, a másik kiközösítése, kigúnyolása, közösségből való kizárása ezeken az oldalakon a leghatékonyabb. A fiúk számára a számítógépes játékok és az internetes pornográfia jelentik tendenciózusan a nagyobb veszélyt.
Az alapvető különbség az analóg és a digitális gyerekkor között, írja Haidt, hogy az analóg gyerekkort megélő generációk minden kihívással olyan közösségekben szembesültek, ahol a közösség tagjait valamennyire ismerték: magas volt a belépési és kilépési küszöb, tartósabbak a kapcsolatok. Ezekben a félig nyitott közösségekben természetüknél fogva korlátozottabb volt az információáramlás, ezáltal az impulzusok áramlása is. A kihívások, az információs morzsák fokozatosan érkeztek, az interakciókból származó konfliktusok, drámák lassabban bontakoztak ki és volt tere, ideje a megoldásnak, kibékülésnek is. Létezett fókuszált, elmélyült állapot, megfigyelés, beszélgetés, átszellemült játék, valós fizikai tapasztalat. Volt korlátja a napnak, egyes dolgok hozzáférhetőségének, és nem volt állandó inger.
Az okostelefon azért változtatja meg drasztikusan a gyerekkort Haidt szerint, mert lebontja ezeket a korlátokat. Irgalmatlan mennyiségű, strukturálatlan információ- és impulzusáramlatot ereszt rá a gyerekekre, akiket ráadásul különböző trükkök ezreivel az alkalmazások rabságában tart. Korlátlan, ellenőrizetlen, ismeretlenekkel teli random közösségekbe ereszti be őket, ahol elég egyetlen félresikerült mondat, kép vagy a digitális térben rosszul közölt gondolat, és máris ismeretlen gyalázkodók és gyűlölködők ezreivel találja magát szemben a tinédzser. Vagy olyan információt oszt meg magáról óvatlanul, amivel az egész életét tönkreteszi. Random csoportokhoz csapódnak, ahonnan akármikor indoklás nélkül kizárhatják őket, és ahol nincs lehetőség a korrekcióra. És mindennek nincs semmilyen korlátja. Egyetlen nap alatt több ilyen mikrodrámát élhet meg, mint egy átlagos Y generációs gyerek egy hónapban élt meg gyerekkorában. Mindezt úgy, hogy semmivel sem érettebb, felkészültebb, semmivel sem kevésbé gyerek.
Amikor én felnőttem, a Commodore számítógépet össze kellett rakni és a tévéhez kapcsolva játszani vele. Később a család személyi számítógépe pedig az emeleti folyosó egyik sarkában állt. Azon osztozni kellett és nem lehetett rajta bármikor bármit csinálni felügyelet nélkül.
A saját okostelefonnak azonban nincsenek ilyen beépített fékjei. Ismert tény, hogy a telefon akkor is izgat minket, ha nincs szem előtt. Még a táskában tartva is sóvárgunk utána és idő kell ahhoz, hogy elfelejtsük. Számtalan „hogyan nyerd vissza a kontrolt az életed felett” könyv azzal kezdi, hogy azonnal kapcsold ki az értesítéseket a telefonon, azt is, ami csak kis számmal írja ki, hogy hány üzeneted van. Mert már ez is: méreg. A beosztottadnak küldött levél vasárnap akkor is tönkrevágja a pihenését, ha tudja, hogy nem vársz választ rá. Csak akkor kíméled őt, ha NEM küldöd el neki a levelet.
Az algoritmusok, és a Nir Eyal által leírt Hooked modell, azaz a szokásokat, függőségeket kialakító tervezés gondoskodik róla, hogy bárki, még egy stabil személyiséggel rendelkező felnőtt is rabjává tudjon válni egy-egy alkalmazásnak. Hány embert ismerünk, aki élete jelentős részét virtuális világokban tölti, elhanyagolva a fizikai világban létező valós emberi kapcsolatait, barátait, kötelességeit? Hány felnőttet, aki tudattalanul élete jelentős részét arra áldozza, hogy alapvetően érdektelen és lényegtelen információs tartalmakat nézegessen? Hány barátunk van, aki beszélgetés helyett chatel? Akiről pontosan tudjuk, hogy miközben úgy tesz, mintha ránk figyelne, feltehetően 20 másik folyamba küld épp üzenetet?
Hány felnőttet ismerünk, magunkat is ideszámítva, aki nap mint nap elesik a triggerekkel folytatott reménytelen harcban?
Hogyan várjuk el akkor egy gyerektől, hogy ellenálljon az okostelefonok szirénhangjainak? Egy olyan gyerektől, aki sosem tanult meg várni, sosem tanult meg unatkozni és sosem ismerte meg, milyen ingerek nélküli környezetben lenni?
Folytatása következik.
