Úgy adódott, hogy az elmúlt hónapban valahogy minden a gyerekkorom körül forgott. Családi okok hazairányítottak Perecesre, ahol ismét tartósan be kellett rendezkedjek. S bár van elég feladatom a háztartással és a munkával is, így nincsenek üresjáratok, hazaköltözésem előtt mégis önkéntelenül is azon kezdtem el gondolkodni, hogy amikor Perecesen laktam, mégis mit csináltam egész álló nap? De tényleg. Amikor ott laktam, még nem volt Youtube. Nem volt facebook, nem volt okostelefon. Netflix, HBO és Spotify. Ezek mind nem voltak. Egyáltalán: nem volt internet.
Mi a fenét csináltam én egész gyerekkoromban?
Az emlékek mozaikdarabkánként jöttek vissza. Például nagyokat csatangoltam a kertben. Sokszor jelentős időket szánva arra, hogy tanulmányozzam, merre ugrik egy szöcske, vagy hányféle pillangó látogatja a százszorszépeket. A kertben mindig történt valami, valaminek mindig volt fura termése, magja, színe, virága, az állatokról nem is beszélve. Megannyi titok, amit lehetett fürkészni. Aztán fára másztam. És az a fa néha űrhajó volt, amivel az űrben utaztunk.
Aztán volt olyan szokásunk az öcsémmel, hogy nyáron, mindenféle hó hiányában a bobszánkóval lesiklottunk a domboldalon. E meglehetősen veszélyes szokásba, mely néha komolyabb borulásokkal, kisebb zúzódásokkal és némi horzsolásokkal végződött, bevontuk hol az unokatesókat, hol a szomszéd fiúkat, és összességében remekül szórakoztunk.
Voltak ilyen, mai szemmel nézve hajmeresztő szokásaink. Például éveken keresztül a lépcső feletti gerendába belekapaszkodva hintáztunk a szédítő mélység felett. Ma is megcsinálom néha, mert az a gerenda még mindig ott van, és pofátlanul kelleti magát…de közben a bal agyféltekém folyamatosan tiltakozik a művelet ellen, mondván: ha lecsúszik a kezed, csúnyán összetöröd magad. Gyerekkoromban sokkal felszabadultabban himbálóztam azon a gerendán.
Aztán bicikliztünk a környéken. Néha egészen a Bertalan utcáig, néha csak fel az iskoláig. Néha szembejött egy ellenséges gyerekcsapat. Az nem volt jó. Olyankor általában megszégyenülten kellett elhagynunk a terepet. Hiába, farkastörvények uralkodtak a perecesi Grundon is. Néha elestünk. Na jó, inkább gyakran. Főleg a BMX-szel, ami minden idők legjobb biciklije, akárki akármit is mond.
Voltak nyarak, amikor teli voltam plezúrokkal, le volt horzsolva mindkét térdem és könyököm. Ahogy annak lennie kell.
Olvastam. Rengeteget olvastam. Verne-regényeket, főleg, aztán 8 és 12 éves között szinte kizárólag: görög mitológiát.
Amikor nem olvastam, akkor hintáztam. Bár lehet, hogy hintázás közben is olvastam néha. Gombákra vadásztam, nyáron pedig szamócára is. És azt játszottam, hogy vadászrepülő-pilóta vagyok. Akkoriban az akartam lenni. Néztem a csillagokat a tetőablakomon keresztül.
Aztán összeszedtem mindenféle állatot. Először is: macskát. A macska biztosította aztán a többi állatot, mert levadászott egeret, madárfiókákat. Hát akkor a madárfiókával laktam együtt néhány napig. Addig a macska ki volt zárva a szobából, ahová egyébként szabad bejárása volt, a lábamnál aludt legalább 9 éven keresztül. És voltak kutyáink is, hogy tanuljunk a hűségről és a feltétlen szeretetről.
És persze: játszottunk. Megtaláltuk nagymamám öccsének 30-as évekbeli Märklin vonatkészletét, és nem törődve azzal, hogy ez az antik játék mára egy vagyont ér, megépítettük az udvaron a vasutat, és Legóból kis bárányokat eszkábáltunk és azokat szállította a vonat.
És persze ott volt egy komplett ország, amit igazgattam. Kis állatfiguráim laktak benne, a méhkirálynő kormányozta bölcsen, és mindenkinek, békától fókáig megvolt benne a maga foglalkozása. És bár a teljes állatsereglet minden karakterét én mozgattam, a főhős mégsem a királynő volt, hanem egy kicsi nyuszilány, aki képzeletbeli országom tömegközlekedését biztosította: ő üzemeltette ugyanis a postakocsi járatot.
És miután fiúk között nőttem fel, természetesen volt kedvenc G.I. Joe figurám, és természetesen ő vezette az F-16-os vadászrepülőt. (Igen, ez már a 80-as évek vége, 90-es évek eleje volt, amikor a Super Chanel és a Sky Chanel tartalmai terjedtek. Másolt VHS kazettákon). Néha átmentünk a szomszédba, ahol szintén fiúk laktak. Egy időben főleg Bubble Bobble játékot játszani, ami még DOS-os rendszeren futott, és szigorúan a kék kicsi sárkány voltam, és ültünk egymás mellett valamelyik szomszéd fiúval, aki a zöld kicsi sárkányt igazgatta, és szörnyecskékre vadásztunk szimultán. És a kvarcjátékokról és a Kaland-Játék-Kockázat könyvekről, meg a képregényekről akkor még nem is beszéltem…így visszagondolva azt sem értem, ez a sok minden hogy fért bele a gyerekkoromba egyáltalán?
Visszatérvén egykori gyerekszobámba az első dolgom volt visszarendezni. Abba az állapotába, amikor kisiskolás voltam. Visszatoltam az ágyat a tetőablak alá, hogy lehessen nézni este a csillagokat. Az íróasztalt oda, ahol akkor állt, amikor minden este bepakoltuk az iskolatáskát. Száműztem a szobámból minden olyan könyvet, amit az évek folyamán valaki bepakolt oda, csak mert talált egy szabad polcot (ez a mi házunkban nagyon nagy luxus) és kiporoltam az összes saját könyvemet. Az összes Terebess-könyvet, amit tinédzser koromban olvastam, amikor Ázsia szellemiségével ismerkedtem, és Kerényi Görög mitológiáját és Szabó Árpád Trójai háborúját. (Ez utóbbi könyv mindennek okozója….de tényleg!). Szemezek a polcon a Francia Históriával és Druonnal. El kellene olvasni ezeket megint.
Egy hónapja alig nézem a telefonom.
Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, mit akar nekem pittyegni mindenféle korrupt politikusokról vagy önimádó híres emberekről. Sokkal érdekesebb, mi zajlik a kertben. Itt kérem, valódi kérdések vannak. Hogy navigáljam ki a szabadba a télikertbe szorult Rókalepkét, hogy ne csapja le a hímport a szárnyáról? Hol kel fel a Hold ma és hová tegyem a távcsövet, hogy jobban lássam? És főleg: mikor érik be végre a szamóca megint?
A mobiltelefonon jelenleg a csillagászati applikációt nyitom meg leggyakrabban, ezen túl a hangoskönyv-lejátszó szerepet tölti be.
A tétel, amit az előző hónapban játszott: Jonathan Haidt: The anxious generation. A könyv a Z-generációs, azaz 1995-2009 között született fiatalokról szól. A címe magyarul: A szorongó generáció.
Furcsa volt hallgatni ezt a könyvet épp saját gyerekkorom színhelyén. Mert a szorongó generáció gyerekkora rettentő távol van az én plezúros, fáramászós, képzeletbeli világokkal és mitológiai hősökkel átszőtt gyerekkoromtól.
És igen, mindennek a városfejlesztéshez is van köze.
/Folytatása következik/
