2016 májusában Kassára utaztam, hogy részt vegyek a PLACE konferencián, amit az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat utóeseményeként (az úgynevezett “legacy” részeként) rendeztek meg a Kulturkasarne rendezvénytérben. A főutcán sétálva sokat morfondíroztam azon, mire volt jó ennek a településnek, hogy 2013-ban Európa Kulturális Fővárosa címet kapott. Ekkor született meg “A periféria központja: Kassa” című írásom is, melyet az Archadia blog indulásakor átemeltem erre a felületre.
2016 májusa EKF szempontból kifejezetten sűrű hónap volt. Néhány héttel a kassai kirándulás után már Pécsett ültem, egy másik konferencián, aminek azt a találó címet adták, hogy „Europe’s Capital is Culture”. Remekül kétértelmű névadás: Európa fővárosa a kultúra, Európa tőkéje a kultúra.
2016-ban még reménykedő magyar települések képviselői adták a hallgatóságot ezen a találkozón, és ott volt minden külföldi város delegációja is, akiről már akkor lehetett tudni, hogy a következő években ők viszik tovább az európai kulturális Olimpia lángját. Akkor indult el nálunk a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa év pályáztatása a települések között.
Én természetesen Miskolcnak szurkoltam, illetve szurkoltam volna, de Miskolc időnek előtte kijelentette, hogy nem kíván indulni. Így maradt a Miskolchoz legközelebbi Eger a favorit, egészen 2018-ig, amikor Debrecen, Győr és Veszprém jutott be a második fordulóba. Már eltelt két év, és még mindig csak a második fordulónál tartunk…
E személyes történetnek pusztán annyiban van jelentősége, hogy ha visszagondolok, hogy 2016 májusában még el se kezdtem az urbanista képzést, még két meghatározó életszakaszomnak híre-hamva sem volt, …akárhogy is nézem, nagyon-nagyon sok idő telt el azóta. És ez az idő, ami alázatra int engem. Tiszteletre a veszprémiek iránt.
Mostanság sokat gondolkodom azon, képesek vagyunk-e, egyénként és közösségként hosszú időn keresztül ugyanazon dolgozni, megszervezni, megvalósítani, következetesen végrehajtani egy programot. Részletekig kidolgozni, és végül valóságba átültetni nagy víziókat fenntarthatóságról, élhetőségről, emberi léptékről, világra való nyitottságról, kulturális értékekről.
Tudunk-e következetesen önazonosak lenni? Tudunk-e még kötődni a helyekhez, amelyek felnevelnek minket, otthont adnak nekünk? Történeteket szőni róluk és átélhetővé tenni azokat mások számára is? Tudjuk-e, kik vagyunk és hol vagyunk ebben a nagy világsodrásban? Jelent-e még valamit európainak lenni?
Tőkéje-e még Európának a kultúra? Egység vagyunk-e még a sokféleségben?
Az EKF maratoni futás.
Éveken keresztül cincálni, rágni, diskurálni a témát, hogy kik vagyunk, mik vagyunk és ezt hogyan tudjuk másoknak is megmutatni…irígylésre méltóan szép és nehéz kihívás.
Következetesen, éveken keresztül (akár személycserék mellett is) dolgozni egy programsorozaton…keveseknek adatik meg, de kevesen is tudnak élni a lehetőséggel.
Önkénteskedni, szabadidőd terhére, hogy aztán 2023. január 21-én, egy szombati napon kinn állhass a szakadó hóesésben, VEB 2023-as esőkabátban a hidegben egész délután, és kedvesen terelgethesd a közönséget a nyitórendezvény helyszíne felé….nos, elszorul a szívem erre a gondolatra. Mert ezt a beletett nagy akarást és nagy szívet nem lehetett nem érezni szombaton.
Az EKF ereje nem a turisztikai értékében van. Még csak nem is a városalakító hosszú távú hatásaiban.
Igen, vannak Glasgow-k, akik fel tudták tenni magukat a térképre a kulturális évaddal 1990-ben. Van Ruhr-vidék, ami magához tudott térni és visszaöltögette magára a szétcincált nehézipari identitását a 2010-es EKF-év hatására. Sőt, még rátett egy lapáttal, és tovább folytatva az építkezést, Essen, az egykori feketevidék központja Európa Zöld Fővárosa címet is nyert 2017-ben.
Talán a Veszprém-Balaton régió is el tud érni ilyen sikereket.
De ha semmi más nem történik, minthogy egy évig az itt élők megtapasztalják, hogy az előző években és most elvégzett hosszas közös munkával, közös gondolkodással és tenni vágyással megvalósítható, létrehozható valamilyen közös eredmény, azzal már csoda történik és megtörik valami ősi magyar átok.
És akkor nem csak a hóban álló önkéntesek arca lesz ragyogó.
