Kultúra és művészet

Álmok Álmodói 20: Mire jó a tudomány?

A kiállításokról háromféle cikk szokott születni. Írnak róluk a megnyitásuk kapcsán, amikor még csak a kiválasztott VIP-ek és az újságírók tekintették meg. Születhet cikk továbbá arról, hogy bezárt és milyen sokan látták, a kettő között pedig – kiemelten népszerű tárlatok kapcsán – maximum arról szoktak hírt adni, hogy a múzeum előtt, a kiállításon kívül sorok állnak. Mindenről születik tehát írás, kivéve egy témát: mi történik akkor, amikor a látogatók épp benn vannak a kiállítótérben?

Az Álmok Álmodói 20-ra végül a véghajrában jutottam be. Nem gondoltam, hogy egy csütörtök délutáni órában sokan lesznek…, tévedtem. A jegypénztárak előtt kígyózó sorok láttán elfogott az aggodalom, hogy nem sok esélyem lesz a nyugodt szemlélődésre. Utólag azonban be kellett lássam: kifejezetten örülök, hogy erre a zsúfolt napra esett a látogatásom.

Az Álmok Álmodói ugyanis kellően nagy, sokféle témát felölelő, sok különböző interpretációs módszert alkalmazó, profin megcsinált és rengeteg, különféle korú, képzettségű, érdeklődésű látogatót vonzó kiállítás ahhoz, hogy ne csak az legyen érdekes benne, hogy mit és hogyan mutat be, hanem egyfajta „laborként” az is kiválóan tesztelhető, mire és hogyan reagálnak a látogatók. Egy ponton azon kaptam magam, hogy a kiállítási tartalmakkal párhuzamosan önkéntelenül is erre figyelek.  

Egyszeri látogatás persze nem alkalmas arra, hogy profi látogatói élményvizsgálat történjen. De már egyetlen alkalomból is sok benyomás, meghatározó insight formálódik. Lássuk ezeket az én szubjektív megfigyeléseim és élményeim alapján.

Jelen akarunk lenni 

„Na itt vagyok, itt vagyok végre” – mondja sűrű mentegetőzések közepette a negyvenes apuka a kamasz fiainak. „Csak pont az autó miatt hívtak” – mondja kényszeresen nevetgélve, mert épp a kiállítás autógyártással foglalkozó szekciójában csatlakozott ki az élményből, hogy egy telefont felvegyen. És valóban: meglepően kevés a kiállítótérben mással, mint a kiállítási élménnyel foglalkozó látogató. A telefonok is visszaminősülnek fényképezőgépé, a QR-kódos információkra is csak alkalomadtán keresnek rá a látogatók. Az egyes szekciókhoz rendelt álló digitális panelek, ahol rövid animációkon keresztül lehet megnézni, miről szól a szekció, a kiállítás talán legmagányosabb elemei: senkit sem érdekelnek. Mindenki látja anélkül is, hogy épp az autóknál vagy a mezőgazdasági részben van, és senki nem akar 1-2 percet arra szánni az életéből, hogy valaki ezt elmagyarázza neki.

Nem minden digitális elem ilyen árva, de ahhoz, hogy érdeklődést váltson ki, a puszta tényközlésnél többet kell tudnia.

Válogatósak vagyunk

„Most az orvosokra keress rá!” – mondja egy nyugdíjas csoport egyik tagja a társának.  A tényközlő paneleknél sokkal népszerűbben azok a digitális képernyők, amelyek egyéni választásokra, egymással való beszélgetésre sarkallnak. A magyar tudósok arcképcsarnoka, ahol tudományágakként, korszakonként lehet kiválasztani a megjelenített személyeket, kortársakra és díjazásokra lehet keresni, például életkortól függetlenül népszerű, mindig áll egy-egy csoport a három konzol mögött, egymással is megvitatva a látottakat.

És ha már választás: a kiállítás legjobb installációja (nem láttam látogatót, aki el tudott volna úgy menni mellette, hogy ne próbálja ki) nem digitális, de még csak nem is tudatosságra építő. Egy kádnyi gyógyszeres doboz közül húzhatsz ki egyet, majd – mint a lottószámot tartalmazó gömböt -, a fedelét lecsavarva elolvashatod, melyik magyar gyógyszeripari találmány jutott neked. Ennyi szerencsejáték mindenkinek belefér.

Tudatosan szelektált, vagy véletlenül kihúzott…a kiállításban is szeretjük azokat a tartalmakat, ahol mi dönthetjük el, mit választunk.

Emlékezünk, felismerünk, összekapcsolunk

„Ez az a Kürt, tudod, az adatmentők!” -hangzik el mellettem az informatikai szekcióban. „Emlékszem erre a madár alakú egérre” – mondja egy másik apuka az alig 8 éves fiának Rátai Dániel találmányát felismerve, aki nyilvánvalóan nem emlékezhet a 2010-es évek egyik magyar sikertörténetére. Emlékezünk, felismerünk, összekapcsolunk. A saját életünk jelenségeit a kiállítási tárgyakkal, a történelemórán elhangzottakat az itt bemutatottakkal, emlékeket, szülők-nagyszülők által elmesélt történeteket képekkel és műtárgyakkal, lakóhelyünket az itt bemutatott térképek információival. Személyes mind mapekre rendezzük az információkat, újrarendezve és összekapcsolva mindazokkal az ismerettérképekkel, amik a fejünkben már léteztek eddig is.

Mindenki tanul. Mindenki tanít.

„Így működött régen, látod? Látod?” – magyaráz lelkesen egy 10-12 éves kislány valamit a 4-5 éves kisöccsének. Az nyilvánvaló, hogy minden szülő magyaráz a gyerekeinek, de a kiállítás, mint tanulási tér ennél sokkal többet tud. Nagyapák magyaráznak unokáknak, nyugdíjasok egymásnak, együtt érkező családok felnőtt tagjai egymást tanítják, tinédzserek mutatják be kortársainak hosszasan a különböző talajrétegeket… elég egy kicsit figyelni a közönséget, és azonnal szembetűnővé válik: itt tényleg mindenki mindenkitől tanul. És mindez egyáltalán nem tűnik tanulásnak.

A játék tere

„Emeljétek meg, lássuk, milyen erősek vagytok!” – kiállt oda az anyuka a kisfiainak és már készíti is a telefont fotózásra. Szó sincs bárminek a megemeléséről, az 5-6 éves kisfiúk ugyanis azelőtt az óriási, villanykörte formájú kiállítási installáció előtt állnak, ami csak jelzi, hogy benn a világítástörténet úttörőiről lesznek tartalmak. A villanykörte tehát csak designelem, „beépített bútor”. Vagy mégsem? A gyerekek leguggolnak és úgy tesznek, mintha épp felemelnék a hatalmas izzót, és már készül is a fotó. Ebben a térben az is játékká válik, amit nem annak szántak.

Hát még azok az elemek, amiknek az a dolguk, hogy kattogjanak, forogjanak, guruljanak, csobogjanak, zörögjenek és összetintázhassuk vele magunk! Sorok állnak a golyóstoll elődjeiként bemutatott lúdtollaknál, a gravitációs hullámokat bemutató asztalkánál pedig percekig játszanak fiatalok azzal, hogy melyik lukba kerül be hamarabb a fémgolyó. És amikor azt hinnénk, hogy már megunják, hirtelen új játékszabályokat találnak ki arra, kinek a golyója marad tovább az asztalon, és versenyezni kezdenek, gyakorlatozva azon, hogyan kell jól gurítani, milyen erővel, milyen irányba, hogy a golyó minél hosszabban elkerülje mindkét lukat.  

Egy másik világ

Nem mozog, nem kattog, nem tintás, nem óriási, mégis elvarázsol, mi az?

Hát a terepasztal. Lehet bármilyen statikus, mutathat bármilyen jelenetet, egy terepasztal akkor is percekig leköt minket, ha semmilyen vonat nem futkos rajta keresztbe-kasul. Minden terepasztal valamilyen történetet mesél el, és önkéntelenül meg akarjuk fejteni, milyen sztorit látunk épp kibontakozni a mikrovilágban, a 3D-s Tesz-Vesz Városban.

Ha pedig meguntuk a mikrovilágot, mi magunk válhatunk parányivá, a kiállítás utolsó szekciójában fekve a világűrről, űrkutatásról és magyar űripari találmányokról szóló rövid történeteket bámulva egy félgömb alakú sötét búra alatt. Van ebben a gesztusban, ahogy ott ül rengeteg ismeretlen ember néma csöndben ugyanarra figyelve, valami nagyon ősi, „tűzbe bámulás”-mozzanat.  

Viszed tovább az élményt

„Én? Hát nem is tudom…Semmelweis-szel biztos”– mondja a barátjának egy 15-16 év körüli fiú. Pedig ők már nem is a kiállítótérben vannak, kijöttünk, vége a kiállításnak. Csakhogy – személyes kedvenceim egyike – a levezető spirál teli van bevonó kérdéssel. Melyik rész tetszett a legjobban? Miről nem tudtad eddig, hogy magyarok találták fel? Mire jó a tudomány? Kivel találkoznál a legszívesebben? Amikor ezeket láttam, elszomorodtam, mert a mellette lévő táblák üresen árválkodtak, és sehol egy filc, vagy post-it, amire írni lehetett volna. Tehát mégsem üzemel ez a rész? Nem működtetik, vagy a látogatók obszcén dolgokat firkáltak, ezért inkább elvették a filceket? – morfondíroztam.  A spirálon lefelé haladtomban értem utol az egyik kérdés előtt ácsorgó fiatalokat. Akik szemmel láthatóan hozzám hasonlóan a kijárat felé tartottak, de végül – filchiány ide, post-it ínség oda – megálltak a spirálfolyosón, és elkezdtek a kérdések alapján beszélgetni.

Két Z-generációs. Ráadásul nagykamasz életkorban. Nincs körülöttük felnőtt, nincs tanár sehol. A kiállításnak vége, mehetnek bárhová, csinálhatnak bármit. A telefonjuk nincs a kezükben. Állnak egymás mellett és arról beszélgetnek, melyik magyar tudóssal találkoznának szívesen.

Ennél többet kiállítási kurátor nem is kívánhat.

A törődés jelei

És valóban, az Álmok Álmodói 20 csapatát nagyon meg kell dicsérni. Nem csak a kiállítási tartalmak miatt, amiket kreatívan, változatosan sikerült installálniuk, hanem mert tényleg igyekeztek odafigyelni a látogatói élményre. Alapszorongásom (nem hoztam magammal vizet…na jó, kibírom majd valahogy a 2-3 órát, aztán veszek valamit) azonnal elmúlt, amint megláttam a kiállítótérben elhelyezett vízautomatákat. Egy 2,5 órás látogatásnál már megszomjazhatsz annyira, hogy ez valóban perdöntő legyen az élmény szempontjából. Jó érzéssel láttam az akadálymentesítési törekvéseket és a kialakított pihenőtereket is, és – igen, ezt muszáj megemlíteni – nagyon mérges vagyok az angol feliratok hiánya miatt. Bőven voltak külföldiek is a látogatók között, miért zárjuk ki őket abból, hogy megtudják, mit értek el a magyarok a tudományok terén?

Múzeumba járni ünnep

„Mindig ilyen sokan vannak?”- kérdezem az űrkutatásról szóló folyosó előtt strázsáló munkatársat, aki épp azon fáradozik, hogy optimalizálja a folyosóra beengedett látogatók számát. (Mi tehát várunk, amíg mások ki nem jönnek. Pont jó alkalom beszélgetni.) „Hát…amikor megnyitottunk, onnantól hónapokig szinte senki, alig néhányan. Most, így december 20-ától mostanáig….mindig rengetegen, annyian, mint eddig összesen”. Tehát az ünnepekre koncentrálódik a forgalom. A vidéki közönség esetén ez persze érthető, hiszen egész napos program is lehet eljutni ide. De nyilvánvaló, hogy hozzám hasonló sok budapesti is csak most „kapott észbe”, hogy ha nem akar lemaradni, az utolsó napokat még csípje el. Nem mindennapjaink része a kiállítás-látogatás. Még egy ilyen grandiózus, megfelelően kommunikált, valóban nagyon sokak számára izgalmas tartalmakat kínáló kiállítás esetén sem. Pedig – ahogy a kiállításról távozók már kinn, a Millenáris Parkban lelkendeznek – „Jó volt ez! Megérte eljönni.”  

Mire jó a Múzeum?

Ifjúkorom meghatározó élménye volt az első Álmok Álmodói kiállítás. Posztere szakadtan, gyűrötten is, máig a dolgozószobám falát díszíti. Egy ponton az új tárlat is emléket állít az első kiállítást megálmodó Wermer Andrásnak: „Először Európában mi fogalmaztuk meg azt, amit bennünk magyarokban a legizgalmasabbnak tartottunk. És az eredmény? 2003. január 1-jén a világ egyik legjelentősebb tudományos lapja, a Nature ezzel a címlapcikkel jelent meg: A XX. SZÁZAD BUDAPESTEN SZÜLETETT.”

Az újonnan megrendezett tárlat talán egy lépés ahhoz, hogy Budapestnek, illetve a magyarságnak a XXI. század technikatörténetéhez is legyen némi köze. De csak egy lépés.

Mert ahhoz, hogy még több gimnazista beszélgessen arról szabadidejében, hogy melyik tudóssal találkozna szívesen, vagy hogy miért nyerte meg folyton Péter a gravitációs hullámokat bemutató asztalon rendezett spontán golyóversenyt, ahhoz, hogy új gondolatok szülessenek a kiállításokban egymásnak megtanított, átadott tudásból, új ötleteket inspiráljanak a nagy elődök, és a minket befolyásoló influenszerek valóban Széchenyi kaliberű közéleti szereplők legyenek, ahhoz szükség van több ilyen kiállításra, több ilyen térre, több ilyen élményre.

Mert a múzeum, és az, amit és ahogyan a múzeumban megtanulunk, nem a múltról, hanem a jövőről szól.  

Tags: , , , , , , , ,

Kapcsolódó bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fill out this field
Fill out this field
Adjunk meg egy valós e-mail-címet.
You need to agree with the terms to proceed

A Wehrhahn-vonal: összművészeti csúcsteljesítmény a metróban
ASMR: Lazulj el!