Városok és emberek

Jövőminisztérium

2022-ben a Collins Dictionary az év szavának a „permacrisis” kifejezést választotta.

Permacrisis, azaz állandósult válság.

A legtöbbünk számára e hír hallatán feltételezhetően nem az lesz az első kérdés, hogy miért lett ez az év szava – ezt nagyon is értjük -, hanem sokkal inkább az, hogy mi következik ebből.

Mire kellene berendezkednünk, mit várhatunk el a következő évek vonatkozásában, és egyáltalán: hogy lehet átvészelni valamit, ami állandósulni látszik?

A Nesta, az Egyesült Királyság kreatív ipari és innovációs tudásközpontja érdekes kísérletre vállalkozott, amikor a Prospect magazinnal közösen megjelentette a Minister for the Future című gondolatébresztő kiadványát, amelyben 8 kulcstéma, kihívás kapcsán szólaltatnak meg gondolkodókat, szigorúan ügyelve arra, hogy ezúttal ne az épp aktuális ciklus átvészelésében érdekelt politikusok és ne magukat mindenhatónak gondoló tech cégvezetők kapjanak újabb nyilvánosságot.

Önmagában a titulus is elgondolkodtató: vajon létezhet jövőminiszter valamikor a távoli jövőben? Vajon abban a világban, ahol a problémáink ugyan egyre komplexebbek, de az oktatásunk, gazdaságunk, közintézményeink is még mindig az Enciklopédia hagyományait követve silókba, tudományterületekre, gazdasági ágazatokba tagoltak…mindezzel alapvetően meghatározva a gondolkodásunkat is…tehát létezhet-e nem így működő, nem így gondolkodó proaktív közgondolkodás? Amely nem azzal van elfoglalva, hogy a jelen ügyeit így-úgy megoldja, miközben annak számos költségét a jövő nemzedékére terheli, vagy számos erőforrást onnan vonjon el, hanem éppen azzal, hogy a teljesen kiszámíthatatlan jövőre készítse fel a társadalmat?

Felhő-felhő hátán sorakozik, csapdosnak a villámok, már az eső is esik egy ideje, de Noé bárkáját még mindig senki nem építi.  Egymásra várunk, talán.

De nézzük, mik is ezek a felhők, amikből hamarosan nyakunkba zúdul az özönvíz, vagy épp ellenkezőleg: amelyek „égi áldása” jól hasznosítva akár megoldásokkal is szolgálhat a problémákra.  

Az első téma, amely a jövő miniszterének asztalán hever a Nesta szerint, az orvostechnológia, a medtech ugrásszerű fejlődése. Amely alkalmas lehet arra, hogy meghosszabbítsa életünk, de mindezt akkor fogjuk valóban pozitívan megélni, ha eközben sikerül két komoly kihívást kezelni: egyrészt azt, hogy az orvostechnológia fejlődésével ne nőjenek a társadalmi szakadékok – és ezzel az egészségügyi szakadék is – azok között, akik igénybe tudják azt venni, és akik nem. Másrészt, hogy ne csak tovább éljünk, de JÓL éljünk tovább. A hosszabb életkor ugyanis jelenthet hosszabb teljesértékű életet, de jelenthet évtizedekre elhúzódó demens állapotot, magatehetetlenséget is attól függően, hogy mennyi erőforrást fektet a társadalom a prevencióba. Miért csak az egészségünk hiányára állítunk fel intézményeket? Miért a hiány mértékében mérjük az egészségügyi állapotunkat?  Hány tényezőtől függ az, milyen életminőségben élünk, mennyi lesz a várható életkorunk, és hogy lehetne ezt szisztematikusan mérni, elemezni, gyűjteni? Mikor jöhet létre nemzetközi, „CERN-típusú” összefogás az öregedéshez kapcsolódó betegségek okainak feltárására és megelőzésére? – teszik fel kérdéseket a szerzők.

És ha már egészség, a jövőminiszter fontos feladatai közé tartozik az élelmezés is. A tanulmány szerint, ha nem történik beavatkozás, akkor a világ népességének élelmezésével járó környezeti hatások akár 90%-kal is nőhetnek 2050-ig. Honnan származik az ételünk és mit tudunk róla? Táplál-e és megőrzi-e egészségünket, vagy épp hozzájárul olyan civilizációs betegségekhez, mint az elhízás, az ételintolerancia, vagy a cukorbetegség? És ki fog hozzáférni az egészséges ételekhez a jövőben?

Az egészség azonban nem csak fizikai síkon jelent kihívást. A Covid-19 járvány 2020-ban 53 millióval növelte világszerte a depressziós esetek számát. Egyetlen év alatt ez 28%-os növekedést jelent. Ugyan mára jelentősen csökkent a mentális és pszichés eredetű betegségek és elakadások társadalmi stigmatizációja, az egészségügyi rendszernek egy másik kihívással kell ezen a téren szembenéznie: a drasztikusan, trendszerűen növekvő „túlkeresletre”. És nem csak a járvány miatt vagyunk egyre szorongóbbak és lelkileg instabilabbak. A közösségek felbomlása, az életformák megváltozása, de még bizonyos szolgáltatások automatizációja is oda vezet, hogy egyre kevesebb a valódi emberi kontaktus, az elmagányosodás pedig társadalmi szinten járványos mértéket ölt.

Nem csak az érzéseinkkel kell valamit kezdjünk a jövőben, a tudásunk is felülvizsgálatra szorul. Mindez rögtön két nagy dosszié a jövő miniszterének asztalán: az egyik a készségekkel és képességekkel foglalkozik. Valóban arra van szükség, amit tanítunk? Valóban azokat a kompetenciákat támogatja a kötelező iskolarendszer, vagy az utána államilag még finanszírozott felsőoktatás, amire szükség van a jövőben? Valóban csak az iskolában megszerzett tudás a tudás? És ha a tudás hatalom – a tudásgazdaságban mi más lenne – akkor kinek jut ebből a hatalomból?

És egyáltalán: a deepfake és a tudatos dezinformáció világában hogy döntjük el, mi a valódi tudás? Milyen újragondolt szerepe lehet az információs műveltség terjesztésében olyan közintézményeknek, mint amilyenek a közkönyvtárak, vagy a közgyűjtemények? Mi a valódi, és mi a kamu?

Hogyan tudjuk befolyásolni az információt terjesztő techcégek hatalmát? Mihez van joga a „fogyasztónak” a közösségi médiában? Van-e hatalma, van-e képviselete valami felett, amely ma még magántulajdon, de valójában közjószágként funkcionál? Akkor, amikor egy-egy munkavállaló felvételéről, előléptetéséről, javadalmazásáról egyre növekvő mértékben a mesterséges intelligencia dönt, hová lettek, mivé válnak a kiharcolt munkavállalói jogok? Egyáltalán, ki és hogyan védi meg a kékgallérosokat attól, hogy az automatizáció révén tömegével veszítsék el állásaikat?  

És végül mi a helyzet a környezetünkkel, városainkkal? Hogyan leszünk képesek kiszolgálni a felgyorsult urbanizációt, a növekvő mobilitási igényeket, növekvő energiaigényeket? Hogyan lehet teret adni az épületek adaptív újrahasznosításának, életciklus-elemzésen alapuló fejlesztéseknek, vagy új, nagyobb hatékonyságú, lokális energiatároló-elosztó rendszereknek?

2005-ben részt vettem egy tanfolyamon, ahol a következő sarkalatos kérdést tette fel a tréner: ha a cselekvést mindig gondolkodás kell, hogy megelőzze, honnan lehet tudni, hogy valaki elkezdett gondolkodni?

A válasz: az illető kérdez.

Az említett kiadványban ugyan vannak vakmerő javaslatok, out of the box ötletek, de nem a válaszok miatt érdemes átfutni. Sokkal inkább azért, mert ha a cselekvést megelőző gondolkodás első lépése a kérdezés, akkor ezekben az írásokban …nos, sok jó kérdést tesznek fel.

Tags: , , , ,

Kapcsolódó bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fill out this field
Fill out this field
Adjunk meg egy valós e-mail-címet.
You need to agree with the terms to proceed

Stromboli
Acélváros