Ha a taktikai városfejlesztés kisléptékű, ideiglenes beavatkozásokra épít, akkor mindaz, aminek mostanság lehetünk szemtanúi az úgynevezett placemaking trendek kapcsán, az urbanisztika mikro szintjének tekinthető. „Windows-placemaking”, „porch placemaking” …hogy is fordítsam: ablak-térformálás, veranda-téralkotás? Nincs rá jó szó, mint ahogy magát a placemaking kifejezést se sikerült jól lefordítani, a „téralkotás” ugyanis biztosan nem fejezi ki azt, amiről beszélünk.
De miről is van szó? Arról, amit mindenki megtapasztal mostanság, anélkül, hogy tudományosan magyarázni óhajtaná: máshogy használjuk a lakásunk és a közterületek közötti határoló területeket, köztes területeket, mint korábban. Ezek a terek és felületek hirtelen felértékelődtek, és multifunkciós szerepet töltenek be életünkben.
Először az olaszokat láttuk zászlókkal üzenni, hogy kitartanak. Aztán – a járvány terjedésével – új formák jelentek meg. Nyugaton jellemzően szivárványok. Itthon az ablakban esténként tapsolók. A szívecskék, amikkel a létfontosságú szolgáltatási szektorokban dolgozóknak üzenünk. Az ablak, ez a vékony határ kinn és benn, itthon és külvilág között egyszerre üzenőfelület lett, a kapcsolatépítés eszköze lett, és nem csak a Duna parti szállodasoron.
Az ablak lett a játék felülete is, ha a mostanában rendezett medvevadászatokra gondolunk. Ha valaki nem lenne képben: Nyugat-Európa több országában plüssmackókat tesznek az ablakokba, hogy a környéken a szüleikkel egyedül sétáló, társaiktól elzárt gyerekek számára szórakozást biztosítsanak a mackók felfedezésével.
Az erkélyek hirtelen koncertek és bulik színhelyévé váltak. Az amerikai kertvárosok verandái megteltek élettel. Hirtelen felfedezzük a tetőket, és az előkerteket is.
Ahogy egy kiváló előadásban Tina Govan megfogalmazta: ezek a privát és közterület közötti köztes terek egyfajta pufferzónákká váltak, ahol az emberek még védetten, de már félig a külvilágban kapcsolatot tudnak tartani egymással. És hogy mekkora hiba hogy különböző építészeti koncepciók, és esztétikai elképzelések oltárán feláldozták azt, amit a tradícionális építészet tudott: hogy kellenek ezek a köztes terek, kellenek a verandák, a tornácok, legyen szó akár a hagyományos amerikai kertvárosi házról, akár a sváb parasztházról.
Aki – hozzám hasonlóan – egy erkély nélküli panellakásban szenvedi végig ezeket a heteket, az pontosan tudja, mit jelent ebben az időszakban ezeknek a pici privát szigeteknek a hiánya, és mennyire nem kompenzálja ezt a hiányt az előttünk elterülő kihasználatlan, hatalmas zöldterület.
Ha valamire az építeszeknek és a városépítészeknek sürgősen választ kellene keresniük és találniuk, az ennek az új helyzetnek kezelése. Hosszú távon is, de olyan esetekben is, ahol a probléma megoldhatatlannak látszik. Ilyenek például az említett paneles lakótelepek. Itt az igazi kreatív kihívás! Ha máshogy nem, talán éppen az ilyen nagy, kihasználatlan közterületek átmeneti „köztes” területté varázsolásával, azaz valamilyen ideiglenes lehatárolásával, kreatív szeparálásával. Shigeru Ban annak idején talán épp az ilyen építészeti megközelítés miatt kapott Pritzker-díjat, itt az ideje, hogy követőkre találjon a panelokkal sújtott Kelet-Közép-Európában.
És még egy fontos új kifejezés, amit lehet, hogy meg kell tanulnunk. „Generation-Q”. A Q-generáció, azaz a karantén generáció. Azok a gyerekek, akik most átélik ezt. És talán nem utoljára. Sokuk erkély nélküli panelekben.
Miközben az urbanisták a fejüket fogják – érthető módon – az agglomerációba költözés negatív hatásai miatt, ugyan mit üzen a mostani járvány egy felelős szülőnek, ha a gyerekét hellyel-közzel igyekszik megkímélni egy következő hasonló traumától? Hogy maradjon a városban?
Kellenek a köztes terek. A biztonságos terek nekünk és a gyerekeinknek. Nem csak a következő járványok miatt. Hanem azért is, mert jelenleg a legszemélyesebb terem és a város között az átmenetet valóban csak egy vékony ablak, vagy az ajtó képezi. Így éppen az az élethelyzet teljesen kizárt, amikor még (érzelmi) biztonságban, de már lehet nyitni a külvilág felé. Pont az nem tud előfordulni, ami a leginkább támogatja azt, hogy új emberi kapcsolatok szülessenek a szomszédságban.
Érdemes lenne egyszer elemezni, vajon néhány terasz, erkély, előkert és veranda milyen mértékben segíti elő a szomszédsági kapcsolatok létrejöttét.
Mindenesetre a környezetpszichológusoknak nagyon sok dolga lesz a következő években, és nagyon-nagyon fontos lenne végre teljesértékű, a tervezésben nélkülözhetetlen diszciplínaként tekinteni mindarra, amit a környezetpszichológia képvisel.
Ez a bejegyzés egy mai, Windows Placemakinggel foglalkozó webináriumon elhangzottak hatására született.
