„Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend „
(József Attila)
Azt mondtuk mindig, a közösségi közlekedés szinte minden helyzetben jó döntés, főleg, ha a város érdekeit is nézzük. Aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen veszélyessé vált villamosra szállni.
Újratervezés.
Azt mondtuk mindig, a sűrűség, a közelség a 21. századi urbanisztika kulcsa. Aztán hirtelen másfél méter távolságra kellene álljunk egymástól, és azok, akiknek van öt négyzetméter privát kertje, vagy akár csak egy erkélye, ma a társadalom szerencsésebbjei közé tartoznak.
Újratervezés.
A taktikai városfejlesztés – elvileg az én új munkaköröm április 1-jétől – mi másról szólna, ha nem arról, hogy életteli közösségi tereket hozol létre, ahol emberek személyesen találkozhatnak és sok időt tölthetnek egymással?
Személyesen….találkoznak…
Újratervezés.
Újratervezés, újratervezés, újratervezés.
Mint egy megzavarodott GPS, olyan a világ egy hónapja.
De mi van, ha tévedtünk? Mi van, ha rossz az origó?
Vagy – egy ennél is ijesztőbb állítás – mi van, ha nincs origó?
Mi van, ha a változatlanság, az életünk eddigi látszólagos rendezettsége és kiszámíthatósága volt valójában az ex-lex állapot? Ha eddig volt kivételes, törvények felett álló az életünk?
Újratervezés.
Ehhez kell hozzászoknunk. És nemcsak a járvány miatt.
Ahogy helyenként még drámaian, de egyre inkább csak közhelyesen elhangzik: ez lesz a feladat minden évben, minden negyedévben, akár minden áldott nap. Hozzáteszem: ez azért nem annyira új dolog az urbanisztikában. Reziliens város, valahogy így hívják a fogalmat. A környezeti kihívásokhoz alkalmazkodni képes város. Csak ezt eddig mindig a klímaváltozás kapcsán hallottuk, meg olyan városok esetén, amelyeknek nagyobb a kitettségük különböző környezeti katasztrófákra, szélsőséges időjárási körülményekre. Mi itt a Kárpát-medencében nem nagyon éreztük megszólítva magunk.
És a taktikai urbanisztika? A kisléptékű, átmeneti, kreatív projektek?
Mi van, ha nem az a lényeg, milyen színkavalkádot festünk fel a kereszteződésekbe és hány raklapbútort gyártunk egy felszabadított parkoló helyére? Mi van, ha ennél sokkal többről szól, szólhat, kell, hogy szóljon mostantól a taktikai városfejlesztés?
A MOL átállítja a gyártósorait fertőtlenítő gyártásra ablakmosó helyett. A WizzAir repülőinek ülésein arcmaszkok utaznak olyan útvonalakon, ahol a cég amúgy sose repülne. A teljes magyar oktatás 3 nap alatt átáll távoktatásra. Így vagy úgy, de átáll. Háziasszonyok veszik elő a hobbiból vásárolt Singert, veszik elő a maradék anyagokat és varrnak szakmányban maszkot. Cégek állnak át távmunkára órák leforgása alatt. Éttermek változtatják meg üzleti modelljüket és állnak át házhozszállításra.
Emberek változtatják meg egyik napról a másikra a teljes életüket, rendezkednek be néhány nap alatt a karanténéletre. Gyerekestül, kutyástul, macskástul. A korábban szinte láthatatlan állásokban dolgozók: pénztárosok, szociális munkások, buszvezetők, futárok, kukások, kamionsofőrök, árufeltöltők – hirtelen a társadalom tartópilléreivé, hősökké válnak.
A teljes világ újratervez.
És mostantól ez így lesz – jegyezzük meg némileg enerváltan.
Nem csak a járvány miatt és azt követően egyszer, azután pedig visszatér a régi élet.
Hanem minden áldott nap.
Talán lassan-lassan nem csak racionálisan, de lélekben, pszichésen is el kell fogadjuk, meg kell emésszük Hérakleitosz szavait: az egyetlen állandó a változás maga.
És ha ez igaz, akkor a taktikai városfejlesztésnek nagyobb szerepe lesz, mint bármikor korábban.
Mert a taktikai városfejlesztés nem színes kereszteződésekről és trendi parkletekről szól. Nem arról szól, hogy mi mutat jól és hogy lehet a hipstereket és a trendsettereket a város egy meghatározott lepukkant negyedébe invitálni.
A taktikai városfejlesztés maga az alkalmazkodás. A gyors reagálás. Az örök változás. A „nincs állandó eszközöm, megoldom ideiglenessel”. Megoldom azzal, ami van. Megoldom holnaptól biciklivel.
És holnapután kezdem előről, ha kell, és megoldom ismét. És ha kell, megoldom máshogy.
És a taktikai városfejlesztés fókusza maga a közösség. Hogy ismerem. Hogy fel tudom hívni. Hogy lemegy helyettem a boltba. Hogy rábízhatom a kutyát, ha én beteg vagyok. És a legfontosabb: hogy merek segítséget kérni tőle.
Mert számomra ez a nagy tanulsága az elmúlt heteknek. Azt hiszem, ma nem azért vannak sokan segítség nélkül, mert ne lenne jószándékú ember, aki segítene nekik. Azért vannak segítség nélkül, mert korábban elhagytuk őket. Mert elfelejtkeztünk róluk. Mert nem kérdeztük meg tőlük egy átlagos hétköznapon, hogy hogyan érzik maguk. Mert a köszönésen kívül nem figyeltünk rájuk. Én sem.
És ma nem kérnek segítséget. Megoldják egyedül.
Mert olyan városokat építettünk, ahol lehet egyedül élni.
Eddig lehetett.
De mostantól farkastörvények uralkodnak.
Szó szerint.
Mert ahogy a Trónok harcában elhangzik egyszer: a magányos farkas elpusztul, de a falka túléli.
Most lép be újra a falka törvénye. Az „egy vérből vagyunk Te és én” törvénye, hogy egy másik klasszikus „farkastörvényt” idézzek. Hogy eddig a többség számára csak szimplán nem volt boldogító, és csak a társadalom perifériáján élők, oda kerülők számára volt életveszélyes az elmagányosodás. De mostantól igazolt, hogy minden egyes magányos, közösség nélküli ember sérülés a társadalmunk immunrendszerén. És nem csak őt fenyegeti a veszély, mert magányosan cselekszik, hanem általa és rajta keresztül minket is.
És innentől a várostervezésnek felelőssége van. És nem csak az, hogy különböző ad hoc mérnöki beavatkozásokkal – mint a sávok felfestése, meg a távolságtartáshoz szükséges területek jelölése, meg a fertőtlenítők kihelyezése – csökkentse a járványveszélyt. Ezek szükséges, hasznos, de így önmagukban hosszú távon nem sokat érő beavatkozások. Csak tüneti kezelés. Mert ettől még az emberek egyedül maradnak, vagy maradhatnak.
Az szinte biztos, hogy új típusú városfejlesztés időszakába léptünk. Mert nem lesz elég, ha az én immunrendszerem erős. A társadalom ellenállóképességét és alkalmazkodóképességét kell erősíteni. Ami pont annyira erős, mint a leggyengébb tagjáé.
És ehhez mást kell csinálni, mint eddig. Bizonyos értelemben meg kell tanulnunk ismét falkává válni.
A legokosabb mondat, amit valaha urbanisztikai vonatkozásban hallottam, egy koppenhágai várostervező nyilatkozata volt arról, miért bringáznak olyan sokan a dán fővárosban: „Mi ugyanolyan lusták vagyunk, mint Ti. Csak mi úgy terveztük meg a várost, hogy a létező legracionálisabb, legkényelmesebb választás a legtöbb élethelyzetben az legyen, hogy biciklivel mész.”
Ennyi.
Nem azt kell megvárni, hogy az emberek rájönnek, hogy ismerni kellene a szomszédot (bár lassan kezdünk erre rájönni…).
A megoldás az, – ami persze már szintén létező trend, csak eddig nem a város túlélésének létfontosságú elemeként, mindössze boldogságindex növelő tényezőként tekintettek rá – hogy a várost, a városi tereket és a városi működést kell úgy átalakítani, hogy szükségszerűen kialakuljon a közösség, a védőháló.
Nem építhetünk többet olyan várost, amelyikben kényelmes egyedül, közösség nélkül, működő szomszédsági kapcsolatok nélkül élni. Ahol minden elérhető, beszerezhető, megvalósítható úgy is, hogy nincsenek emberi kapcsolataim.
Olyan várost kell kikísérletezni, ahol ez lehetetlen, vagy legalábbis: nagyon-nagyon kényelmetlen.
Mint ahogy egyébként szinte lehetetlen volt az emberi történelem legnagyobb részében, hogy bárki a saját törzsi közösségétől, faluközösségétől elszigetelten éljen. A tudásunk tehát megvan, sőt, a közösségi létünk kapcsán még azt is meg merem kockáztatni: az genetikailag kódolt.
Vissza kell hozni ezt a tudást, és adaptálni a mostani életviszonyainkra.
Elcsépelt szóvá vált a kreativitás, de ehhez a művelethez bizony kreativitás kell, nem is kevés.
Azt mondják, a kreatív felnőtt nem más, mint az a gyerek, aki túlélte.
Legyünk a gyerekek, akik túlélik.