Ez a téma annyira kedves nekem, hogy amikor létrehoztam a honlapot, volt egy olyan szándékom, hogy az első bejegyzés méhekről, sünökről és vadvirágokról fog szólni. Aztán nem így lett, de most megint fontosnak tartom, hogy erről írjak, ugyanis a közelmúlt hírei miatt elterelődhet a figyelem az ezekkel kapcsolatos városi intézkedések valódi jelentőségéről.
Ken Yeang nevéhez fűződik tudomásom szerint az az elmélet, miszerint a városban négyféle nagyrendszer működik. A „szürke”, azaz az épített infrastruktúra. Utak, hidak, csatornák, házak. A „piros”, ami a szociális rendszerek hálózata – óvodák, iskolák, kórházak, gyógyszertárak, hivatalok, de tulajdonképpen ide tartozik minden, ami közösségi, ami az emberi interakciók hálózatát jelenti, azaz a közterek, közösségi térként működő területek is. Végül az utolsó kettő a kék és a zöld, ami a vízfelületeket és zöldfelületeket jelenti. Yeang szerint az a jó város, ahol mind a négy hálózat folyamatos, szünetmentes, töredezettség-mentes, ahol tehát nemcsak az utak alkotnak összefüggő hálózatot, de a közösségi terek, a zöldfelületek és a vízfelületek is.
Márpedig a szünetmentesség azt jelenti, hogy itt messze többről van szó, minthogy a városban hol van egy nagy park, vagy hol szeli ketté egy nagy folyó. Persze a park fontos, nagyon fontos, ahogy a folyó is. De ugyanilyen fontos, hogy a két útsáv között az elválasztó háromszöget lebetonozták, vagy növénykazetta lett belőle. Ugyanilyen fontos, hogy egy szomjas madár, rovar talál-e egy pocsolyát, amiből tud inni, le tud-e szállni valahol két betoncsík között. Igen, a folyamatos hálózatban szerepe van a pocsolyának, a zöldtetős buszmegállónak, szerepe van egy összehordott avarkupacnak, amiben a sünök áttelelnek, vagy a kivágott kis lukaknak a kerítéseken, amin közlekedni tudnak. Mindennek a helyi ökoszisztéma védelme és fenntartása miatt van szerepe, aminek ha kiütjük az alappilléreit, csak a mindent átvészelő invazív fajok maradnak meg, és a hétpettyes katica röptetése helyett marad nekünk a harlekinkatica- és poloskaáradattal való végtelen küzdelem.
Az autópályáknál senki nem értetlenkedik azon, hogy békaalagutakat kell építeni, hogy az állatnak is legyen esélye túlélni az emberi beavatkozást. A városokban viszont teljesen elfelejtettük, hogy az nem kizárólag az ember lakhelye. Elfelejtettük mindezt 50-60 évre, amikor minden kizárólag a „szürke” infrastruktúra megépítéséről szólt. És olyanokká is váltak a városaink: szürkékké a betonúttól, térkőtől, házfaltól. Szürke lett az égbolt színe és a folyó vize is.
Aztán 10-15 éve elkezdtük újra felfedezni, hogy a városban nemcsak emberek élnek, és amióta megpróbálunk együttélni ismét, a szürke is visszaszorulni látszik. Persze, jelenleg inkább kísérletekről beszélhetünk, mintsem megoldásról. De ha vigyázó szemünket nyugatra vetjük, akkor ott van tucatnyi jó példa városi méhészkedésből, közösségi kertekből, zöldtetős buszmegállókból. De nem is kell nyugatra menni: a Főkert is telepített már vadvirágos mezőt a Kossuth térre, és a Hegyvidék Önkormányzata is próbálkozott már méhészkedéssel, Óbudán is kaptak táblát a sünök avarkupacai, Vannak hazai jó példák is.
Rendületlenül hiszem, hogy a várostervezés és a városok fejlesztése nem csak a nagyrendszerekről szól. Azokról IS.
De újra meg kell tanulni, hogy a kicsi is ugyanilyen fontos. Akkor is, ha a kicsi egy padka, amin elüldögélhet az ember, egy buszmegálló teteje, amin röptében megpihenhet egy méh, egy pocsolya, amiből ihat egy madár, vagy egy avarkupac, ami egy alvó sünit rejt.
Mert ez a kicsi maga az élet.
