Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor egy agyonreklámozott könyvtől nagyon sokat vártok, de amikor elmarad a katarzis, már azt is nehéz értékelni a műben, ami valóban használható benne. A Charles R. Wolfe által jegyzett „Seeing the Better City” számomra ilyesféle élményt jelentett, de megpróbálok igazságos lenni hozzá.
Egy 2016-ban megjelent, mindenféle urbanista design díjra jelölt könyvről van szó, amely alcíme alapján azzal kecsegtet, hogy bevezeti az olvasót a városi tér felfedezésének, megfigyelésének és javításának rejtelmes módszertanába.
A Wolfe által alkalmazott eljárás az „urban diary”-k, azaz városi naplók készítése, méghozzá jellemzően fényképezőgéppel/mobiltelefonos kamerával. A Szerző az egész könyvben végig amellett érvel, hogy a városi tér fényképezése, a részletek megfigyelése, vagy ennek a módszertannak a kiterjesztése és bevonása a részvételi tervezésbe új szempontokkal gazdagíthatja a várostervezés eszköztárát. Wolfe alapvetően kétféle felhasználási módot említ: az egyik, amikor maga a várostervező fényképezi végig meghatározott szempontok alapján a városi tereket (külön figyelve az emberekre, a járdaszegélyekre, árnyékokra, hibákra, különböző funkciók által használt és elfoglalt terekre, kialakuló konfliktushelyzetekre stb.). A másik, amikor valamilyen participatív módszertan alapján a lakókat kérik meg, hogy fényképezzék le, és vigyék fel térképre a lakókörnyezetüket (pl. a szeretett, vagy kevésbé szeretett helyeket).
Ezt követően az elkészült fényképanyag elemzése lehet az Wolfe szerint, amelyből a várostervező új narratívákat, sztorikat építhet fel, a fotók által megjelenített, életre keltett vizuális nyelv segíthet abban is, hogy a lakók jobban el tudják mondani, meg tudják értetni a döntéshozókkal saját szubjektív „városérzetüket”.
Érdekes, de rövid kitekintést ad arról is, a fényképek mesterséges intelligencia által történő elemzése milyen új lehetőségeket kínál arra, hogy a várost jobban megértsük: az Instagramon, Flickr-n elhelyezett városi, városrészi fotók elemzése során már olyan szempontokat is figyelembe vesz az algoritmus, mint hogy milyen a fotókon látható emberek jellegzetes tartása, arckifejezése, sőt (!), hogy a nők viselnek-e rúzst (amiből egy vidámabb, élénkebb, esetleg éjszaka is nyüzsgőbb környékre enged következtetni a rendszer). Nos, természetesen dőreség lenne csak a mesterséges intelligencia által előfordulási gyakoriság alapján tett megállapításokra alapozva megtervezi egy komplett városrészt, de az kétségtelen – és ezzel megint nem mondunk újat -, hogy pusztán az ilyen típusú elemzésekben olyan potenciál van, ami drasztikusan megváltoztathatja a teljes várostervezési eszköztárat.
Akárhogy is: a Seeing the Better City nem lesz reveláció azok számára, akik eleve fényképezik a várost, a városi életet, eleve pont ezekre a részletekre kihegyezett az érzékelésük. Ugyanakkor számukra/számunkra is adhat érdekes tippeket, és miután meglehetősen praktikus műről van szó, egyfajta checklistként átolvashatók a kérdéslistái, szempontjai, esettanulmányai pedig használhatók hasonló projektek megvalósítása, vagy részvételi tervezés, esetleg városszociológiai, környezetpszichológiai kutatások előkészítése során. Röviden: ez nem az a könyv, ami új alapokra helyezné az urbanisztikát, nem is ad valamiféle radikálisan új módszertant, sőt, helyenként már-már bosszantóan triviális. Ez az a könyv, aminek van 3-4 olyan oldala, kérdéssora, amit akkor vesz elő az ember, amikor praktikusan hasonló tervezési folyamatot/kutatást próbál megvalósítani.
A legnagyobb, és tulajdonképpen egyetlen „elvi szintű”, elgondolkodtató kérdés a módszertan alkalmazhatósága. A fotókból kirajzolódó „személyes városokból” ugyanis végül felsejlik a „jobb város” arca. Ezek a meglehetősen szubjektív városképek pedig – vitathatlanul – alkalmasak arra, hogy a szabályozási előírásoknál sokkal árnyaltabb képet fessenek fel arról, egy adott térben valójában mire is volna szükség.
Csakhogy maga Wolfe is megállapítja, hogy a módszertan legnagyobb alkalmazási korlátját épp ezek a szabályozási előírások jelentik: hiába válik a fotósorozatok alapján világossá, egy adott városi térben hogyan kellene eljárni, hiába jelenik meg lelki szemeink előtt a „jó város”, ha a rigorózus előírások, kicentizett térhasználat, kötelező helybiztosítások mellett ezeket lehetetlen meglépni. A városi fotónaplóknak tehát épp abban lenne – kellene, hogy legyen – nagy szerepük, hogy az ettől a gondolkodástól való elrugaszkodáshoz szolgáljanak érthető, látható, felmutatható, „átérezhető” érvrendszerrel.
Megj: A címlapfotó a Wesselényi utcában készült még nyáron, ahol – anélkül, hogy a városi naplózás technikájáról bármit is tudtam volna – azt fotózgattam épp, ki hogyan nem fér el az utcában, és mennyire elképesztően rossz az egyébként sem túl nagy közterület fel- és kihasználása.
