Kohle unter’n Füßen,
Schlote ragen hoch hinaus,
Unsere Heimat Ruhrrevier,
Unser Club der S04,
Ja so ist’s und so wird’s auch ewig sein…
2018.12.21-én az utolsó műszak is elhagyta a bottrop-i aknát, ezzel megszűnt a kőszén bányászat a Ruhr-vidéken. Ennek az eseménynek a kapcsán gyakran emlegetik keserédesen a fenti kifejezést: Schicht im Schacht. Eredetileg a bányászok műszakváltását, műszakzárását jelentette, de az egész német nyelv átvette, és használják, amikor azt akarják kifejezeni, hogy valami tényleg, valóban lezárult. És most megtörtént itt, a bányavidéken.
Európa egyik leggazdagabb feketekőszén lelőhelyén a 19. században kezdődött a nagyütemű szénkitermelés, és ekkor alakult ki az erre épülő acélgyártás és vegyipar is. Egészen a második világháborúig gyors indusztralizáció jellemezte a Ruhr-vidéket: sorra nőttek ki a földből az aknatornyok, köré a bányaüzemek, köré a munkáslakások. A „Revier” a német ipar fellegvárává és híres-hirhedt „feketevidékévé” vált. A II. világháborúban az üzemek jelentős részét szétbombázták, és azt már a történelemből tudjuk, hogy a világháború után sem véletlenül ez a terület került a figyelem középpontjába: az Európai Szén- és Acélközösség megalapításának a célja épp a német ipar kordában tartása volt, s az alapítók akkor nemigen sejthették, hogy ezzel a szervezettel valójában az Európai Uniót alapozták meg.
Noha a Ruhr-vidék jelentős szerepet töltött be a német újjáépítésben, a válság első jelei már az ’50-es évektől látszottak, és annak a folyamatnak, amit „Strukturwandel”-nek, azaz a termelési szerkezet átalakulásának hívnak, valójában ekkor jelentek meg az első lépései.
Mert a Ruhr-vidék átalakulása nem olyan hirtelen sokk volt, mint amivel mi találkozhattunk a nehézipari városainkban. Itt közel 60 év alatt szűnik meg a bányászat, mindez egy, a szakszervezetek, a politikai pártok, egyházak, egyetemek által befolyásolt folyamatban, amelynek célja az volt, hogy a szükséges átalakulás a lehető legkisebb munkanélküliséggel, gazdasági visszaeséssel járjon.
1950-ben 435.000 fő dolgozott csak a bányászatban, 1968-ra ez már csak 210.000 fő volt. 2014-re 9.500 fő. Drasztikus leépülés, annak ellenére, hogy a piaci folyamatokat jelentősen torzító védőmechanizmusok is életben voltak végig ebben az időszakban: a német kohók például kizárólag német szenet vásárolhattak sokáig, annak ellenére, hogy annak ára a világpiaci árat lényegesen meghaladta. A különbözetet az állam finanszírozta, támogatásként. 1977-től a német szénerőművek is csak német szenet vásárolhattak – az állam pedig itt is katonásan fizette az árkülönbözetet. Eközben azonban folyt az átalakítás is: műszak-rövidítéssel, átképzéssel, korkedvezményes nyugdíjakkal, sajátos szakmai gyakorlati konstrukciókkal próbálták „fájdalommentesen” csökkenteni a bányászatban dolgozók létszámát. Ami szintén rengeteg állami és uniós forrást emésztett fel. 2006-ban aztán megszületett az egyezmény, mely szerint az államilag támogatott szénkitermelés végét 2018-ban határozták meg. És ha nincs állami támogatás, akkor a Ruhr-vidék széntermelése versenyképtelen, ezért ez az egyezmény tudottan a szénbányászat végét jelentette.
2018. december 21-én aztán az utolsó műszak felhozta az utolsó szénrögöt az utoljára bezárt bottrop-i aknából. A bányászok futballcsapatának számító Schalke arénájában pedig többezer ember énekelte el a német bányászhimnuszt, és búcsúztatta a stadionból kivonuló bányászokat a gelsenkircheni csapat egyik szurkolói rigmusával, amit a mottóban idéztem:
„Szén van a talpunk alatt,
kémények tornyosulnak fölöttünk,
otthonunk a Ruhr-vidék,
csapatunk a Schalke,
így van, és így lesz ez örökké.”