Talán valaki vagy, amikor megérkezel a szigetre.
Valakiként sétálsz a gyönyörű kis utcácskákon, és valaki vagy, amikor megcsodálod a meseházikókat és leanderekkel és citromfákkal tarkított kerteket…
De aztán jön a Hegy.
És te csak mész felfelé és felfelé, a melegben, a porban, azzal a sisakkal a hátadon. Aztán feljebb és még feljebb, és egyre ritkább a növényzet és egyre kihaltabb a táj. És néhány óra emelkedés után egyszercsak ott van a kráter, a mennydörgés, a robbanás, a porzuhatag. És fejeden a sisak és a szád előtt a maszk, és hullik rád a por, meg a kiköpött kavics, és még fényképezni is próbálsz.
De akkor már nem vagy senki. Hiába markolod a telefonod, hiába van mögötted a bunker, hiába van körülötted még egy tucat ember. A Strombolin már nem is létezel, vagy ha egy pillanatra mégis, csak azért, hogy rádöbbenj, hogy egy senki vagy. Hogy kevesebb vagy, mint a nyáresti muslicák felhőjének egyik tagja, kevesebb, mint bármelyik kavics, amit a vulkán neked dob, és akárhányan is vannak körülötted, senki nem véd meg semmitől. De nincs is mit megvédeni. Egyedül vagy. Nemhogy senki, de semmi vagy.
A Strombolin megsemmisülsz.
Beleolvadsz a homokba, elsodor az őserő, ami a Földből prüszköl.
Porból jössz és porrá leszel. Hello, Nirvána.
Aztán egy idő után elindul a lefelé menet. Helyesebben: az ugrálás. Mert lefelé a poron, hamun vezet az út, és Te, mint az űrhajósok a Holdon, úgy szökdellsz 1,5-2 órán keresztül bokáig porba süppedve minden egyes lépésnél, sötétben, maszkban, sisakban, zseblámpa-fénynél. Mintha tényleg elhagytad volna a bolygót.
Aztán jön ismét a szilárd talaj, előbb-utóbb feltűnnek az első házikók, az alvó kertek és te bezuhanhatsz az ágyadba.
Másnap aztán valaki vagy megint.
És másnap ez a valaki majd ismét rácsodálkozik arra, milyen meseházakat és csodakerteket épített az Ember a múlandósággal való végtelen küzdelmében a Hegy lábához, annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy a Hegy semmi mást nem tartogat a kertek és a házak, végső soron pedig az Ember számára, mint a megsemmisülést.
