Kivételesen érdekes esettanulmány egy olyan pillanatban belelátni egy múzeum életébe, amikor az épp költözésre készül. Hiszen elmesélhető a régi helyszín története, de az új fejlesztés is, pláne, ha ezt soron kívül, még az építkezés időszaka alatt megmutatják a házigazdák. És különösen izgalmas mindez, ha mind a régi, mind az új múzeumhoz városfejlesztési kontextus is társul.
Az oslói Munch Múzeum története 1944-ben kezdődött. Ebben az évben távozott az élők sorából az expresszionizmus egyik legismertebb alkotója, Edvard Munch, aki végrendeletében a teljes, közel 28.000 darabos gyűjteményét Oslo városának adományozta. Így lehetséges, hogy ma a norvég főváros rendelkezik a világ egyik legnagyobb, egyazon alkotótól fennmaradt kollekciójával, amelynek azonban jelenleg csak töredékét mutatják be a Tøyen városrészben működő múzeumban.
Éppen a helyszűke, a megnövekedett turistaforgalom, valamint egy 2004-ben bekövetkezett rablás indokolta, hogy Oslo úgy döntött: új, a 21. századi igényeknek megfelelő múzeumot épít Munch alkotásai számára. Egy kortárs épületet, amely egyszerre városi ikon az új fejlesztési övezetként kijelölt tengerparti sávban, és közösségi tér. Mi másról is szólhatna egy múzeum 2019-ben?
De kicsit előreszaladtam az időben. A Munch Múzeum régi épületének története ugyanis legalább ennyire érdekes. A második világháború után ugyanis egyáltalán nem volt „bevett szokás” múzeumokat építeni. Főleg nem a szegényebb munkásnegyedekben. Márpedig Tøyen az volt, sőt, máig az, csak ma Oslo bevándorlónegyedeként funkcionál. A városvezetés azonban döntött a múzeum megépítése mellett, forrást is allokált rá, és pályázatot is kiírtak mind az elhelyezését, mind az építészeti karakterét meghatározandó. Legalább 20 helyszínt vizsgáltak, és a kapcsolódó javaslatokban akváriumtól kezdve népligetig mindenféle fejlesztés szerepelt. A nyertes tervet végül két fiatal norvég tervező nyújtotta be: az akkori kor igényeinek megfelelő, színvonalas, de kicsi épületével. Nem a költségvetési korlátok miatt lett ekkora a Munch Múzeum. Akkoriban az volt a felfogás, hogy a látogatók nem tudnak egyszerre sok információt befogadni, ezért 1-2 állandó remekmű kiállítása mellett (amilyenek a Sikoly és a Madonna), folyamatosan változtatni kell a kiállítási tartalmakat.
Az építésre 4 évet jósoltak. A valóságban több, mint 10 évig tartott, az intézmény 1963-ban nyitotta meg kapuit. A Múzeum kezdettől fogva törekedett arra, hogy a helyi közösség életének szerves részévé váljon, és kifejezetten sok programot szerveztek a fiatalok számára azokban az években is, amikor a múzeumpedagógia még nem volt különösebben divatban.
De mint említettem: a Múzeum hamarosan költözik. EXIT! – hirdeti az időszakos kiállítás, ami az intézmény rövid történetét mutatja be, és ahonnan kilépve már a látványterveket és az új múzeum építésének folyamatát láthatjuk.
Nos, ez sem gyors folyamat. Oslo városa 10 éve döntött úgy, hogy új épületet építtet azon a fejlesztési területen, ahol már áll az ikonikus Operaház, épül az új könyvtár, és daruk borítják a horizontot. Közel 300 millió eurós beruházásként, tervezetten évi 500.000-1.000.000 látogatóval számolva, az új Munch Múzeum várhatóan jövőre nyitja meg kapuit.
Oslo tengerpartjának új függőleges jelképe lesz ez az épület, amely már 150 alkotást tud majd befogadni, kiállítani. A hasznos területnek azonban a kiállítótér így is csak a 25%-át fogja kitenni. A többi helyen részben a háttérfunkciók (restauráció, irodák) stb. jelennek meg, részben közösségi terek alakulnak ki, koncertterem, mozi funkcionál majd. Az építészeti koncepció merész: egy „vertikális közteret” akarnak létrehozni, ahol a szinteken felfelé haladva a látogató a mozgólépcsőkön egy dinamikus térben halad, és végig rálátása van a városra. Az épület belseje ehhez képest statikus: itt vár a művészi élmény, amelyből ki-ki szabadulva, tovább emelkedve újabb szintekre, Oslo újabb és újabb rétegeivel ismerkedhetünk meg. Végül a tetőről csodás kilátás nyílik a városra, és innen már látszik az Oslot övező páratlan természeti környezet is. Házigazdáink szerint azért, „hogy emlékeztessenek minket a hegyekkel kötött szerződésünkre”.
A Munch Múzeum tehát készül az EXITre. És ahogy én látom, nemcsak a páratlan expresszionista festmények költöznek át az új épületbe, hanem az a szellemiség is, ami ezt az intézményt az 1940-es, ’50-es években – korát messze megelőzve – létrehozta: hogy a múzeumnak a közösségért és a közösséggel együtt kell működnie és fókuszpontjának kell lennie a környező városi tér megújulásának.
