A Budapest 100-zal azóta akartam foglalkozni, amióta az első alkalommal részt vettem rajta, akkor még csak látogatóként. Kevesebb jobb terepgyakorlatot tudok elképzelni annál egy urbanista számára, semmint hogy vadidegen lakóközösségekkel próbálja elfogadtatni és megértetni magát, illetve rávegye őket valamilyen közös cselekvésre.
Van azonban valami sorsszerű is abban, ahogy számomra alakult az idei Budapest 100. Kezdjük azzal, hogy semmit nem tudtam az épületekről. Egyikről sem. Tehát amikor részt vettem az első találkozón, és nézegettem a zónatérképet, még arra gondoltam, valahol a 12. kerület környékén fogok mozgolódni. Aztán kiderült, hogy annak a csapatnak a gyűlései mindig hétfőn vannak, az pedig nekem nem volt jó, így gyorsan átváltottam a sárga zónára. Itt viszont csak egy szempont számított: mi van közel. Margit körút. Ám legyen. 15-17. Oké, akármi is ez, végülis most csak a levélkihordás a feladat.
Így került a Margit körút 15-17. mellé az én nevem, és egészen addig, amíg be nem léptem a házba, hogy a postaládákba bedobáljam az első leveleket, nem is sejtettem, hogy milyen szerencsés vagyok, már megint.
Később a szervezés során együtt dolgozhattam Polinszky Tiborral, akinek a kiváló fotóiból készítettem egy válogatást, hogy nagyjából megértsétek, milyen volt látni először ezt a házat:
Szóval onnantól, hogy beléptem a házba, már világos volt. Enyém a „sztár”.
A „Dugattyús-ház” tudtam meg később.
Mentségemre szóljon: több lakó sem tudta, hogy ez a beceneve addig, amíg nem kezdtünk el vele foglalkozni.
És tényleg: minden símán ment. A „lakóim” tüneményesek voltak végig, és egyszerűen jó volt megélni, ahogy egyre inkább lelkessé váltak ők is a téma iránt, és ahogy egyre több „civil energia” került be a szervezésbe.
Persze a puding próbája az evés, a Budapest 100-é pedig a hétvége. A Dugattyús-ház jól bírta a rohamot: nagyságrendileg 3.000-3.300 látogatót regisztráltunk a két nap során. És fantasztikus pillanat volt, amikor az egyik lakó megállt velem szemben és majdnem elsírta magát: „Anna, hát ez elképesztő. Ez fantasztikus, hogy ennyi ember … – elcsuklik a hangja – ennyi ember keresi a szépet.”
Mert valóban: rendbontás, hangoskodás nem volt, talán egyedül akkor kellett erélyesebben fellépnem, mikor az utolsó napon az utolsó óra leteltével még mindig 20-30 ember fotózott a lépcsőházban.
Pedig akkor már a lakók sétájára készültünk, ők ugyanis szerveztek egyet: maguknak. Ők már nem a Bauhausról hallgatták az okosságokat, hanem összerakták a ház lakóinak első levelezőlistáját, megállapodtak abban, hogy ezentúl hogyan fogják használni az eddig sose használt óriási tetőteraszt, és hogy ki mit fog innentől kezdve hozzátenni a közösséghez. Sőt, kialakult a Hofstätter-Domány tervezői vonalon egy újabb együttműködés a Pozsonyi út 38-cal.
Büszke vagyok.
Nem magamra. A látogatókra. És főleg a lakókra.
És örülök, mert remélhetem, hogy a történet ezzel nem zárult le.
Most kezdődik.
